Amíg az ember nem hallja, nem is gondolná, milyen jól összeillik a spanyol és a magyar népzene – a párosításból egy harmadik dolog kerekedik ki, amely már sem nem spanyol – mediterrán – sem nem magyar, közép-európai.
Annak ellenére, hogy Bokor Tünde énekhangja temészetes módon idézi és követi a hagyományos magyar népdaléneklési stílust, a gitár spanyolos, flamencós hangjához, hangzásához feszülve és simulva mégsem az az érzésünk, hogy magyar népdalfeldolgozásokat, balladákat hallunk. Inkább egy harmadik világba kalauzol el bennünket a duó muzsikája. Ez a világ idézi a barokk (lant és ének) és korabarokk illetve reneszánsz kori zenét, de nem archaizáló-visszatekintő módon. Sokkal inkább egyfajta „kortárs” és időtlen barokk zene juthat eszünkbe.
Hadnagy Árpád játékában a hangszer iránti tisztelet és szeretet, a gitár természetes finomsága érződik, ugyanakkor teljesen ura a hangszerének – amit azonnal helyesbítek: maradéktalan szolgája annak. Ahogy nemes szolgája a zenének is, amit a hangszerből varázslatként (elő)teremt. Ha kell, virtuóz, ha kell, néhány hangban kifejez, kísér, alátámaszt, követ. Azaz, mint mondtam, szolgál. Ami talán a legtöbb.
Az énekhang, mint említettem, képzetten is a hagyományos magyar népdaléneklési stílust követi, de ugyanakkor alkalmazkodik is a gitár ettől a stílustól kissé eltérő hangzásához. A moldvai népzenében megtalálható egy hasonló felállás, a koboz-ének duó (persze kiegészülve sokszor furulyával, dobbal), néhány momentumban a gitárjátékban fel is sejlik a koboz – természetesen sokkal egyszerűbb és inkább ritmust, mintsem harmóniát adó – hangzása, finomítva, lepárolt formában.
A duó zenéje – hangozzék bármily furcsán – a szerelmesekhez szól. Hiszen ebben a világban ma már lassacskán csak az üvöltésnek, az Edvard Munch-i sikolynak, Al Pacino keresztapai néma ordításának lesz egyes-egyedül értelme és létjogosultsága, s egyedül a szerelem pillanatai maradnak meg annak, amik a legmélyebbig hatolnak és legbelül érintenek. A Mondala zenéje nem üvölt, nem sikolt, nem ordít. Csak fonja a maga fonalát, néha alig hallhatóan, sokszor és sok szünettel. S mégis. Csak az hallja meg igazán, aki az üvöltésben is meghallja a halkszavúságot. Mert ez a halkszavúság ugyanakkor üvöltés is, mint ahogy az minden népdal, ballada. Azokból az időkből, amikor még ez az üvöltés hallatszott.
Mezei Szilárd zeneszerző
Újvidék, 2006. február
